Hinamori a párnáját ölelgetve ébredt fel. A szobája fényárban úszott, késő volt már, legalább tíz óra, mégsem ébresztette senki. Viszont szép lassan eszébe jutott: szombat van! Felöltötte magára ruháját, elhúzta a kert felőli ajtót.
A vakító fény hirtelen érintette őt. Összehúzta szemeit, úgy nézte a kertet. Először alig ismert rá, csupa fehérségben sziporkázott minden, aztán jött a gondolat: leesett az első hó! Felragyogtak szemei, szája mosolyra görbült, és vidáman rohant szobájába magára aggatni zöld, vastag sálját és kesztyűjét, aztán már futott is Rangiku-sanhoz. Az utcára érve, akkor látta csak, hogy a hó még mindig esett. Boldogsága csaknem az egeket súrolta, annyira élvezte a havazást. Beért a tízedik osztaghoz, s rögtön az iroda felé vette az irányt –ismerve Hitsugayat, még hétvégén is kényszermunkára ítélné Matsumotot.
Belépve az irodába, csak Toshirot találta ott.
- Jó reggelt, Hitsugaya-kun! –szólította meg, mire az a hang felé pillantott. –Nem tudod, hol van Rangiku-san?
- Ő még mindig alszik –felelte Hitsugaya. –És miért?
- Hááát, csak gondoltam, kimehetnénk hóembert építeni, vagy hógolyózni –válaszolt vontatottan Momo. Nem akarta, hogy Rangiku-san ne legyen elengedve.
- Mik vagytok ti, gyerekek? –rázta Toshiro a fejét megvetően.
- Én igenis élvezem az ilyen dolgokat! –állt a sarkára a lány. –És nem alacsonyodom le arra a szintre, hogy azt tettetném, hogy nem.
- Ezt most rám érted? –sandított Momora a kapitány.
- És ha igen? –kérdezett vissza Hinamori. –De szerintem te is élveznéd.
- Tévedsz. –Hityugaya a maradék iratra emelte tekintetét, melyek már pár napja porosodtak az irodában Rangiku jóvoltából.
- Dehogy tévedek, csak próbáld ki –vitatkozott tovább az alkapitány. E mondat után betoppant Matsumoto a szemét dörzsölgetve.
- ’Reggelt mindenkinek –köszönt ásítva.
- Jó reggelt, Rangiku-san –vágott a kapitány szavába a kishölgy. –Van kedved velem kijönni, és hóembert építeni? Igen? –hadarta vigyorogva, a választ meg sem várva. –Akkor gyere velem. –Sietősen tolta ki maga előtt az irodából Rangiku-sant, majd még vetett egy utolsó, fölényesen gúnyos mosolyt az elképedt Hitsugayara, aztán rohanóra fogta a dolgot, és a nőt is magával rángatta.
- Mi ez a sietősség, Hinamori? –kérdezte meglepetten Matsumoto.
- Féltem, hogy Hitsugaya-kun nem enged el –válaszolt Momo.
- És hova?
- Nem láttad? Esik a hó! –ujjongott Hinamori.
- Tényleg? –örvendezett Matsumoto, s az álmossága egy pillanat alatt kiröppent a szeméből. –Akkor nem hagyhatjuk ki! –Az utcára kiérve már együtt vágyakoztak az önfeledt szórakozás után.

- ÁÁÁÁ! –sikoltották a lányok, amikor a még tavalyról maradt, kétszemélyes, fából faragott szánkón csúsztak le a Lelkek Városában élők által közparknak nevezett hely egyik domboldaláról. Mindketten emberi öltözetben feszítettek; Yama-jii már a Gotei 13 kezdete óta engedte a dolgozóknak, ha nincsenek szolgálatban, lemondhatnak a shingami ruha viseléséről. Rangiku-nee-san egy farmerban és egy lila, pufók kabátban tündökölt, haját felfogta, és egy sapkába gyömöszölte. Momo-chan is felrángatott magára egy farmert, és a vörös kabát alá még egy pulcsit is felhúzott. És persze jöhetett a már jól ismert vastag, zöld sál, ami neki elengedhetetlen volt a kint tartózkodáshoz. Sapka nem díszelgett a fején, a sálja mellett azt feleslegesnek tartotta.
Már vagy ötször siklottak le ugyanazon a domboldalon, amikor Hinamori megpillantotta a park legnagyobb, legfehérebb, leghavasabb, legmeredekebb szánkózó helyét.
- Rangiku-san –sipította vékony hangon -, oda nézz! Menjünk oda!
- Wow! –csillant fel a kékszemű két szeme. –Indulás! –vezényelte. Fogták a szánkót, s pár perc múlva már a domb tetejéről pillantottak le a mélybe. Mindketten nagyot nyeltek, de ellökték magukat. Sebesen száguldottak lefelé, s mind a kettő a sikítás és a nevetés keverékében törtek ki. De jött egy bucka, ami megdobta a szánkót, vele együtt a lányokat. Hosszasan repültek, és Matsumoto a domb lábánál megpillantott valakit.
- Vigyázzon –kiabált rá -, taichou… -És valóban Hitsugaya-kun állt a szán menetirányában mérges tekintettel és keresztbetett kézzel, mint a cövek. Talán azt hihette, hogy a két hadnagy már a puszta látványától is eltéríti a járművet, nem tudjuk, mindenesetre kikerekedett a szeme, amikor a repülő szánkó csak pár méterre volt a fejétől. Hátrált néhány lépést, Matsumoto előredöntötte a szánt, amire az a hóba fúródott, a két lányka pedig kirepült belőle.
Hitsugaya még jobban meglepődött, még a két kezét is leengedte, amikor a hadnagya felé röppent. Rangiku szó szerint levette lábáról a kapitányt, aki jóval a hó szint alá fúródott, mivel a nő teljes súlyával rátehénkedett.
- Elnézést… -suhogta a szemét törölgetve Rangiku, és már ült is volna fel, amikor Hinamori-chan következett. Rázuhant a barátnőjére, mire Toshiro még jobban a föld –elnézést, hó- alá került.
- Bocsánat… -Ő is a szemét dörzsölve állt fel. Matsumoto is követte a példáját, leszállt kis kapitányáról.
- Rangiku-san, jól vagy? –tudakolta Momo aggodalmasan.
- Ühüm. Persze –bólintott a kérdezett.
- És te, Hitsugaya-kun? –fordult aztán a fiúhoz.
- Megvagyok –mondta az fojtottan, miközben feltápászkodott.
- És mit keres itt? –kérdezte Matsumoto. Hitsugaya leporolta –azaz lehavalta- magát, mielőtt válaszolt.
- Elrabolták a hadnagyomat, amikor annak dolga volt –sandított Hinamorira gyanúsan. –Te mit tennél? –nézett aztán Rangikura.
- Nem is tudom… -elmélkedett a nő. –Ha hétvége lenne, biztos hagynám, hogy hadd csinálja, amit akar. Ha munkaidő, akkor pedig meghívatnám magamat egy étterembe vele.
- Matsumoto, ha én ezt tenném, te már rég teljes anyagi csődbe mentél volna –morgott Toshiro.
- De nem a rablóról beszélünk? –csodálkozott nee-san.
- Nem, mert az áldozat tudott volna ellenkezni, de nem tette, azért ő is bűnös –darálta mérgesen a kapitányka.
- De mi van akkor, ha a kapitány kedveli a rablót, és nem akar rá rossz benyomást tenni, vagy egyenesen imponálni akar neki, ezért igazságtalanul az áldozatot teszi felelőssé? –Rangiku ügyesen kérdezett, amire Hitsugaya nem tudott válaszolni. –Ráadásul hétvége is van? –Lehajolt kapitányához, és szépen mosolygott rá.
- Az áldozat még mindig nem ellenkezik –felelt kis idő múlva mogorván Hitsugaya-taichou.
- Oh, taichou, hogy Ön milyen goromba –egyenesedett ki Matsumoto. Hinamori eddig csak pislogott, most azonban közéjük állt.
- Rangiku-san itt fog maradni –jelentette ki határozottan, szavait Toshironak intézve.
- Nem, visszajön velem, és bepótolja a mulasztását.
- Hitsugaya-kun, nem érted? –kérdezte Momo. –Hétvége van! Pihenj te is, ne csak gürcölj!
- Ez a dol… –Nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert egy hógolyó keményen arcon találta.
- Hitsugaya-taichou –kezdte kihívóan a lövőhelyzetben álló Rangiku, miközben egy nagy, fehér gömböt tartott a kezében -, ha el akar vinni, előbb le kell győznie minket. –Intett Hinamorinak, mire az mellé szaladt, s ő is formált egy hógolyót, és dobásra készen állt.
Hitsugaya előrántotta a kardját, és támadásra készen állt a hadnagyok reagálására.
- Taichou, azt csak rakja le! –utasította Matsumoto. –Hó csatát vívunk. Úgy gondolom, egy kapitány le tud győzni két hadnagyot.
- Akármiről van szó –folytatta Momo-nee-chan. –Ha kardforgatásról, ha hó csatáról.
- Ssz… -sziszegett Toshiro. –Legyen. –Elrakta kardját, fogott némi havat, golyóvá formálta és várt.
- Induláááás! –kiáltotta a vezényszót Hinamori.
A három fiatal elindult egymás felé, a két lány éles csatakiáltásokat hallatott, Hitsugaya pedig cselekhez akart folyamodni.

Érezhető volt a feszült csend a parkban. Már vagy egy órája harcoltak, de még senki nem ment semmire.
Hitsugaya épített magának egy erődöt –hóból. Momo és Rangiku érdeklődve figyelte, mikor fog a tízedik kapitány reagálni valamit.
Mindhárman lihegtek kissé, és figyelmük odáig fajult, hogy az ágak rezdülésére is a hang irányába kapták a fejüket.
A fiúban növekedett az adrenalin, nem tudta, honnan támadnak ellenfelei. Teljesen át volt fagyva, ahogyan a hideg hóban kuporgott. Míg egyszer…
- Jövünk! –kiáltotta két hang kórusban. Toshiro felkapta fejét, de nem látta támadóit felülről. Helyette az erődítmény oldala dőlt rá, oly hirtelen, hogy meglepődni sem volt ideje.
- Heh… azt hiszem, nyertünk –vigyorgott Hinamori önelégülten.