Hitsugaya lassan kinyitotta a szemét. Még alig szűrődött be fény a papírajtón. Ellenben valami furcsa, erős, és kissé fojtogatóan édes illat lengte be a szobát. Felült a futonján, körbenézett és valami szörnyűségesen otromba látvány tárult szeme elé. A futonján kívül a padló egész területét rózsaszín szirmokkal hintették tele. Párnája mellett egy fehér rózsaszál feküdt. Íróasztalán egy, a tegnapihoz hasonló kosár állt, de annál legalább háromszor akkora. Abban a kis szobában legalább egy tucat rózsaszínes, vöröses, fehéres lufi pompázott, a falakra szintén ilyen árnyalatban játszó sálak, szalagok voltak feltűzve.
Toshiro egy levelet pillantott meg az ajtónak támasztva. Odaballagott, felvette és olvasni kezdte. Olvasás közben néhányat mordult, majd miután végzett, lazán kétfelé szakította a lapot, felöltözött, és elrohant rendet teremteni, így, hajnali öt óra tájban.
A levélben ez állt:
„Én drága, egyetlen Toshiro-kunom!
Talán már te is észrevetted, hogy is érzek irántad. Mindig csak rád gondolok, és amikor meglátlak, hevesebben ver a szívem. Ez a szerelem. És én szeretlek. Remélem te is így érzel.
És persze nagyon boldog szülinapot!
Puszil téged: A te Aneko-chanod.”

Ez mind cikornyás betűkkel, végsőkig cifrázva.

A kapitány gondolkodás nélkül nyitott be a tizennyolcadik tisztje szobájába, aki nagyban fésülte barna tincseit a tükre előtt. Az ajtó kicsapódására odakapta a fejét, és amikor megpillantotta felettesét, felragyogott az arca. Felpattant és odarohant Hitsugayahoz, hogy megölelje, amikor a fiú karon fogta és keményen elrángatta a még üres terembe. Meglepettségében Aneko szólni sem tudott. De aztán…
- Toshiro-kun! Örülsz az ajándéknak, ugye? És te is szeretsz! Tudtam. –hadarta a lány.
- Neked Hitsugaya-taichou! –vágott a szavába kapitánya. –Az pedig cseppet sem érdekel, mit érzel, de arról ne is álmodj, hogy én szeresselek! –kiabált vele. Ezért is rángatta ide Saruwatarit, az üres helyiségbe, ahol senki nem hallja vitájukat. A lánynak kikerekedett a szeme, de aztán elmosolyodott.
- Toshiro-kun, ne viccelj, ez nem vicces. –mondta kedvesen.
- Vicc?! –hördült fel Hitsugaya. –Azt hiszed, viccelek? Hülye, nem érted, hogy nem szeretlek?
- Dehogynem, hidd csak el, csak…
- De nem! –vágott ismét szavába Toshiro. –És most takarítsd ki a szobámat, és vidd arrébb azt a sok kacatot, amit behordtál! –utasította ellenmondást nem tűrően. Aneko nagyokat pislogott, aztán édesen elnevette magát –mármint ő hitte, hogy extra cuki, igazából csak egy elrontott macskatorokkaparás volt.
- Ahogy akarod, egyetlenem. –szemei egy ^^ féleségbe vágódtak, szája fülig ért, a hajnali fény megcsillantotta rikítóan fehér, Signallal mosott fogsorát, őmaga vett egy 180 fokos fordulatot, és a kapitány szobája felé vette az irányt. Visszafelé feltűnően boldog volt.
Hitsugaya nagyot sóhajtott, amolyan „naezismegvolt” félén, ahogy a távolodó, ugráló, éneklő, pattogó lánykát nézte.
- Taichou, ez mi volt? –kérdezte valaki a háta mögül. A kapitány összerezdült, és gyanúsan a hang irányába pillantott. Na és ki más ült volna mindvégig az egyik asztalnál, aztán bukkanna fel a magánéleti jelenet után, mint Rangiku-nee-san? Hát persze, hogy senki. Kivéve talán Hinamorit, hisz akkor jöhetne az a bizonyos „Hitsugaya-kun, mit keresett itt ez a lány hálóingben? Nem, semmit, félreérted, Láttam, amit láttam. De félreérted! De nem! De igen!” jelenet, ami már a csapból is folyik, illetve a felhőből esik, ezért, a tucat fanfiction elkerülése érdekében nem rakom bele. És ez nem a jelenet nem az a jelenet. Szerencsére.
- Csak egy kis büntetés. –válaszolt tömören Toshiro. –És te mit keresel itt? –kérdezett most ő.
- Ó, én már régóta itt vagyok. –felelte kitérően Matsumoto. Hisz ki akarná, hogy a kapitánya megtudja, hogy egész éjjel szakét ivott? –És most meséljen, mit csinált Saruwatari?
- Szörnyűséget, ha bemész a szobámba, talán még láthatod. –kezdett bele a mondókába Hitsugaya-taichou. Furcsamód nem akart kitérni a kérdések elől, megadta magát. –Az egész szobámat elárasztotta a dolgaival. –hát igen, kedvenc kis kapitányunk akármennyire is adta meg magát, még mindig szűkszavú. Félszemmel Matsumotora sandított. –Ja és, Matsumoto, van még valami…
- Hm? –tudakolt lényegre törően a kékszemű hölgyecske.
- Kaptam még egy kosarat.
- Tényleg? –Rangiku nem tudta, hogy ennek most örülni kéne, vagy bosszankodni rajta.
- Gondoltam szólok, tegnap úgy láttam, hogy szereted az ajándékaimat enni. –mondta a kis törpe kapitány, miközben a szobája felé vette az irányt, hogy megnézze, miféle szörnyűséget művelt ott bent tizennyolcadik tisztje. Mert ha az beszabadul valahova... Toshiro gondolni sem mert rá, mit tehetett hőn szeretett, megszokott, és ami a legfontosabb, egyszerű szobájával az elmúlt pár percben az a beteg gondolkodású lány.

Rangiku másfél óra múlva már kezében a jól ismert ajándékcsomaggal röpködött a tetők alatt, között, fölött, ahol épp, hogy tartotta kedve. Hamarosan már rutinosan emelt ki egyet a bonbonok közül és a többit gyakorlott mozdulattal hajította ki. Ismét felkereste Hinamorit, ezúttal az osztagánál. Momo-chan ezúttal is elérhető közelségben volt, méghozzá a folyosó végén balra, tizenegyedik ajtónál.
Rangiku kopogott a papírajtó vázán. Hinamori bentről elmormolt egy, de azért kintről hallható „gyere be”-t. A szőke elhúzta az ajtót, levette papucsát és belépett Hinamori-fukutaichou birodalmába. Nem volt egyéb személyes holmi a polcokon –és szerte szobában-, mint képek. De az temérdek mennyiségben.
Matsumoto mégsem érezte az a riasztó, rendetlenség hatást, inkább azt a kifejezett, otthonos hangulatot. Bár már jó sokszor járt itt, mint mindig, most is megcsodálta a sok fotót.
- Szia Hinamori! –köszönt azért előbb.
- Jó reggelt! –üdvözölte barátnőjét a szobatulajdonos.
- Képzeld, Saruwatari megint akciózott. –mondta aztán a nézelődés után.
- És mit csinált? –kérdezte azzal a nevetés előtti mosollyal az arcán az eddig újságot olvasó Hinamori.
- Hát, ahogy láttam a kapitány szobáját, valami születésnapi ajándékkal próbálkozott. –bólogatott Matsumoto. –Teleaggatta mindennel. Ja és megint adott egy kosarat.
- Megint adott bonbont? –ragyogott fel Momo szeme.
- Aha –nevetett huncutul Rangiku-fukutaichou, és előhúzta ruhája egyik zsebéből az édességet, megbontotta, és falatozni kezdték.
- És Hitsugaya-kun mit szólt hozzá? –tudakolta kíváncsian a kishölgy.
- Reggel ötkor ébredt, és aztán a közösségi teremben ordibált vele. –válaszolt a tizedik hadnagy.
- Szegény Aneko-chan… - biggyesztette le ajkát együtt érzően a Hinamori lányka.
- Szerintem megérdemelte. –dobálózott szavaival Rangiku, aztán bekapott még egy bonbont.
- De ő csak ad Hitsugaya-kunnak. –sóhajtott a baracklány. –És nem kap semmit.
- Dehogynem. –vágta rá a bonbonos kisasszony. –Egy csomó pluszmunkát.
- Akkor pozitívat nem kap. –legyintett Momo. –Tudod, hogy hogy értem.
- Igen, azt hiszem. –Matsumoto a felhős, szürke eget kémlelte, aztán merengése hamarosan sejtelmes mosollyá fajult. –Hinamori… ugye tudod, mi van ma?
- Persze! –ujjongott Momo-chan. –Hitsugaya-kun szülinapja. Ajándéktervem is van! –hipersebességel hátrafordult, és elővett az egyik fiókból egy lapot, és sebesen magyarázni kezdett. –Mi lenne, ha készítenénk egy képet, amin hárman vagyunk? Te, Hitsugaya-kun és én. Bekereteznénk, odaadnánk. Ja és csinálhatnánk egy hógömböt is neki. Úgyis imádja a havat.
- Nem. –helyesbített Rangiku. –Nem imádja, csak a természete hasonló. Szerintem sokkal jobb lenne, ha egy vulkángömböt adnánk. –felpillantott, és Hinamori értetlen arckifejezését látva tovább beszélt. –Azért vulkángömböt, hogy végre ne legyen olyan rideg, és ne meneküljön az érzései elől. –itt tartott egy hatásszünetet, majd tovább akarta jártatni a száját, de az előbb újságot olvasó lányka elkezdte szavalni mondókáját.
- Ez fantasztikus, Rangiku-san! –ragyogott fel két barna szeme. –Hogy neked milyen jó ötleteid vannak! –összecsapta a tenyerét, majd ismét keresni kezdett a fiókban. Elővett egy rakat színes papírt, tollat, ollót, amit talált. –Kezdhetjük?

- Szerinted milyen nagy legyen a képeslap? –kérdezte a szőke.
- Hát úgy… ekkora. –mutogatott ujjaival a kontyos.
Rangiku gyorsan kinyisszantotta a fehér kartonból a nagynál kicsivel kisebb négyzetet. Momo elétolt egy csomag színest, amire a tizedik hadnagy éhes vadállatként támadt rá. Szabad utat hagyott a fantáziájának, és lefirkálta magát a még le nem rajzolt kapitányára jobb oldalára. Aztán Hinamori kapott színescerka után. Heves rajzolása eredménye egy pálcikaembernél csak kissé intelligensebb alak lett a végeredmény. Matsumoto nagyokat pislogva csiszolt a már szinte pálcikaember rajzon.
Aztán közösen megrajzolták Hitsugayat. Matsumoto ötletére mosolygósra formálták pofikáját. Így már jöhetett a háttér. Momo ajánlására egy virágos domboldalon álltak a figurák. Kék lett az ég, amit egy mosolygós nap is díszített.
- Szerintem gyönyörű lett. –mosolygott Hinamori-chan.
- Az biztos, hogy eredeti. –mosolygott Rangiku is.
- És a tűzgömböt hogy csináljuk?
- Hát mondjuk… - kezdett bele Matsumoto. Az anyagbeszerzéssel, a vásárlással, a rohangálással és a barkácsolással, na meg többszörös újrakezdéssel együtt kerek egy délelőtt volt, míg tökéletesen elkészítették Toshiro ajándékát.
- Már csak egy csokit kell venni. –nyújtózott ki Rangiku-nee-san.
- Aha, menjünk! –a lányok felálltak, és elszaladtak a közeli boltba.

- Te jó ég! –sipított egy hang a tetőn. Igen, eltaláltad, ő Aneko-chan, és a kép, - és hangközelítő szerkentyűjével figyelte a lányokat. –Ezt meg kell akadályoznom! Még a végén Toshiro-kun örülni fog az ő ajándékuknak.
Sebesen leugrott a tetőről, átszaladt az ötödik osztag csendes folyosóján, betért Hinamori-fukutaichou szobájába, és gyorsan elkapkodta a képet és a gömböt.
Épp, hogy kiért az épületből, megpillantotta a két vidáman csevegő hadnagyot, ahogy visszafelé sétálnak.
Fogta magát, hogy ő is készítsen valami ajándékot, és elrohant a szobájába.

- Akkor csomagoljunk be mindent, és menjünk! –ajánlotta a szőke, mikor átlépte a küszöböt.
- Rendben. –bólintott Hinamori. –Rangiku-san, hova is raktam az ajándékot? –vakarta a fejét.
- Hát valahova a földre. –fordult oda Rangiku.
- De itt nincs. –állapította meg Momo.
- De itt kell lennie. –vonta össze szemöldökét Matsumoto, és benézett a fiókokba, szekrényekbe. Hinamori ugyanígy tett.
Fél óra múlva az egész szobát a kupleráj áradata lengte körbe.
- Ajjaj… - nevetgélt zavartan Hinamori. –Azt hiszem, jobb, ha összepakolunk, és máshol keresünk.
- Igazad van. –sóhajtott a mélydekoltázsú szépség. Ismét telt el fél óra, s a két hadnagy már az utcán kóborolt, ide-oda, össze-vissza, mindenhol keresték az elveszett tárgyakat.

Már sötét volt, amikor Rangiku feladta.
Megállt, kifújta magát. Hinamori elkeseredetten keresett még mindig.
- Hinamori, szerintem hagyjuk. –tette vállára kezét.
- De olyan sokat dolgoztunk érte és –fojtva nyelt egyet -, az Hitsugaya-kun ajándéka.
- Mi vagyunk ám ostobák. –mondta beletörődve Rangiku. –Ahelyett, hogy keresünk, csinálhattunk volna egy másikat.
- Igaz, de…
- Hinamori –mosolygott rá a lányra -, menjünk, adjuk oda azt a csokit.
- De…
- Nézd már! –intett körbe Rangiku. –A második osztagnál vagyunk. Hogy került volna már ide az a vacak?
- Akkor… menjünk. –sóhajtott szívszaggatóan Momo.
- Hidd el, te egyedül is hatalmas ajándék vagy a kapitánynak. –vigyorgott rá nee-san, amire Hinamori csak felvonta a szemöldökét.

- Taichou! –robbantak be hirtelen Matsumotoék a kapitányi irodába.
- Matsumoto, már megint ellógtad a napot. –szólt az asztalnál ülő Hitsugaya.
- Nyomós okom volt rá. –mondta szemrebbenés nélkül.
- Na és mi? –érdeklődött kapitánya.
- Ajándékot készítettünk. –bólogatott a szőke.
- Ez nem ok arra, hogy nekem kellett megcsinálnom a papírmunkát! –kiabált Toshiro.
- De ennek kapitány nagyon fog örülni. –villantotta ki fogsorát a vörös ajkai mögül a hadnagy.
- És mégis minek? –kérdezett ismét Hitsugaya-taichou.
- Hát az ajándéknak. –vágta rá Rangiku. –Hinamori! Jöhetsz! –szólt ki az ajtón. Hitsugaya kíváncsian figyelte az eseményeket. Ugyanis Hinamori nem jött be. –Hinamori? –nézett ki az ajtón. –Hát ez meg hová tűnt? Megyek és megke…
- Meg ne próbáld! –kiáltott rá Hitsugaya. Matsumoto megállt mozdulatában. –Eleget lógtál, most csináld meg a maradékot.
- De akkor Hinamorival mi lesz? –pislogott szaporán Matsumoto.
- Majd én megkeresem. –állt fel Toshiro. Kigyalogolt a folyosóra, majd követte Hinamori reiatsuját. Nem volt nehéz dolga. Hinamori a kertben ült egy szökőkútnál, és pityergett. Odasétált hozzá, leült mellé, majd kis idő múlva hozzászólt.
- Ne bőgj, nincs semmi értelme.
- Ááááá! –pattant fel Hinamori ijedtségében. Sebesen hátrafordult, majd miután meglátta „támadóját” kissé lenyugodott. –Hitsugaya-kun, már megint nem lehet hallani, hogy jössz! Miért csinálod ezt mindig velem? Akárhányszor is találkozunk, mindig megijedek! Most már elegem van. –fordult el durcásan a lány, és maga előtt keresztbe tette a kezét.
- Talán csak te vagy olyan süket, hogy nem hallod. –mondta Hitsugaya. Hangjában már cinikusság is érződött, nemcsak a fagyos semmi.
- Most meg sértegetsz? –Hinamori már teljesen el is felejtette, hogy ma van Toshiro születésnapja, csak azt érezte, hogy már megint ugyanaz játszódik le, újra és újra, mint mindig, amikor találkoznak.
- Nem sértegetlek, ez tény. –Toshiro tán élvezte a helyzetet, ezt nem tudhatjuk.
- Ááá –morgott Momo, és két kezét a fejéhez szorította. –Hitsugaya-kun, miért vagy te mindig ilyen nyugodt? Hm? Tudod milyen bosszantó, ha valaki mindig nyugodt? Én annyira irigyellek, hogy ilyen tudsz maradni. Én sosem tudnék ilyen lenni. És ez annyira bosszant. –a lány leült, és kifújta magát.
- Persze, hogy nem tudsz. –mosolygott oly’ ritkán látott mosolyával a fiú. –Valaki meg ezt szokta irigyelni. Belőlem is csak egy van, és belőled is. –megvakarta tarkóját, aztán folytatta. –De most az a fontos, hogy teljességgel felépülj. Tudod, aludj sokat…
- …mert különben sohasem éred utol Matsumotot. –fejezte be a fiú mondanivalóját Momo. –Tudom. Már nyolcvankétszer elmondtad.
- Te számolod? –nevetett rajta Hitsugaya.
- Nem, csak tippeltem. –s ekkor eszébe jutott ittléte oka. –Hitsugaya-kun, szeretnék adni valamit.
- És mit? –tudakolta Toshiro. Hinamori előhúzta zsebéből a csokit.
- Ezt. Tudod, ma Rangiku-sannal egész délelőtt a te ajándékodat csináltuk, és amikor elmentünk csokit venni, és visszajöttünk, már nem volt sehol. –nem nézett gyerekkori barátja szemébe, csak a csokoládé csomagolását figyelte. –És egész délután azt kerestük, még a második osztagnál is voltunk, pedig –itt keserűen nevetett egyet -, tudod, milyen messze van az ötödiktől, és lehetetlen, hogy ott hagytuk volna el. –úgy hallatszott, mintha befejezte volna. Toshiro nem tudta, mit mondjon, de szerencsére Momo tovább beszélt. –És kérlek, ne büntesd meg Rangiku-sant, ő is csak meg akart ajándékozni.
Hinamori a fiú kezébe nyomta a csokoládét, az pedig még mindig nem tudta, mit mondjon. Egyszerre csak Hinamori Hitsugaya nyakába borult, és szorosan magához ölelte. Hitsugayanak kikerekedett a szeme, és nem tudta, hogy öleljen vissza, vagy sem. Végül tétován Hinamori hátára tette a kezét.
- Boldog szülinapot. –mosolygott behunyt szemmel a lány. S Toshiro agyába rögtön belevágott a mondanivaló.
- Köszönöm. –suttogta. Momo halkan kuncogott.
- Tudod, mi jutott eszembe? –eltolta magától Hitsugayat. –Legutóbb akkor öleltelek meg, amikor az Akadémián úgy elintéztek, hogy ki kellett hívni valakit a negyedik osztagtól. Emlékszel?
- Nem. –rázta meg a fejét Hitsugaya, pedig igenis még élénkén élt benne a kép amikor először és utoljára csúfos vereséget szenvedett. –Én soha nem vesztettem.
- Oh, dehogynem, Hitsugaya-kun. –Hinamori mosolygott.
- Neked Hitsugaya-taichou. –jutott eszébe a fiúnak a szokásos szöveg.

- Matsumoto, fejezd be a munkát, és menj aludni. –adta ki a parancsot Hitsugaya-taichou, mikor visszatért az irodába.
- Taichou, mit csinált ennyi ideig? –érdeklődött Rangiku.
- Az téged ne érdekeljen. –fonta keresztbe karját a kapitány.
- Hinamori hol van? –tudakolta a nő.
- Visszament az osztagához. –adta a tömör választ Toshiro.
- Aha. Taichou, boldog szülinapot! –Rangiku felpattant, és keblére vette kis kapitányát, aki majd megfulladt a hatalmas –és nem szilikon –mellek között.
- Köszi. –mondta, és levegővételért kapkodott.
- Nagyon szívesen. És minek köszönhetem ezt a pihenési lehetőséget? –vigyorgott vidáman Matsumoto.
- Csak Hinamorinak. –válaszolt a kapitány.