A tizedik osztag kapitányi irodájába hullámokban tört be a nyitott ablakon keresztül a hideg, friss levegő, ami kicsit csípte az orrát a szobában tartózkodó hadnagynak. Erős, kemény, télies levegő volt ez, hiszen már december közepénél járt az idő. A Soul Societyra még nem esett le az első hó, bár a legtöbb shinigami már nagyon várta -mint minden évben.
Rangikun most kényszermunkát hajtottak végre. És nem tudott meglógni, mert felettese -nagy eszesen -figyelőkamerákkal figyelte hadnagyát, hogy épp dolgozik-e. Matsumotonak is elmondta, tehát a szőke szépség tudta, hogy figyelik, csak azt nem, honnan. Ha tudta volna, hol vannak a kamerák, csak ártalmatlanítani kellet volna a kardjával, és már mehetett is volna űzni a legkedvesebb elfoglaltságát -egy jót pletykálni a nőegyletben. Pláne, hogy Hinamori felébredt, van mit pótolni szegény lánynak. Így néha azzal telt el az egész délután, hogy Rangiku leülteti Hinamorit, és meséli a leghúzósabb történeteket lidércekkel, a legnagyobb leárazásokat a Megami-butikban, néhány hálószobatitkot, sőt, néha azt is, miképp bünteti Rangikut a sors Hinamori "kedves" gyerekkori barátja képében.
Szegény Rangikura azért sózták rá épp ezt a fárasztó és megerőltető munkát, meg merészelte jegyezni a kapitányának, hogy többet kéne emberekkel társalognia, majd azt is, hogy látogassa meg Hinamorit, úgy se látta már legalább egy hónapja. Azt is hozzátette, hogyha már meglátogatja, kérjen tőle randevút is, majd fellapozta az egyik divatkatalógusát, és azt kezdte részletesen tárgyalni, melyik szín állna legjobban a kapitányának ezen a fontos találkozón. S mikor a harmadik "MATSUMOTO!" hangzott el -így, nagybetűvel és érezhetően legalább harminc-negyven felkiáltójellel, amit nem vagyok hajlandó kiírni -Rangiku azt is elmormolta, hogy a kapitány kis szerelme biztos ezektől a kiabálásoktól ébredt fel -amiket még a halandó világban is szokott néha hallani Ichigo és a bandája. S e mondat után kész káosz: egy hét papírmunka. A hadnagy viszont tőle szokatlan módon 1 szó/óra csúcssebességre állította magát, és két lappal már végzett is! Hurrá! És maradt még egy, kettő, három, négy... bocs, ne akard, hogy megszámoljam. Hurrá...
- Csak a jóindulatom juttatott ide. -sóhajtotta, miközben hátradőlt a széken, miután leírta a rkétr1; szót. Meg is értjük a pihenés okát, baromi fárasztó lehet egy ilyen hárombetűs, kimerítő szót leírni. Még nem engedte át magát teljesen a pihenés mámorának, amikor valaki szélviharként zúgott be a szobába -történetesen Hitsugaya-taichou. Matsumoto a másik oldalára hajtotta a fejét, és érdeklődve nézte, mivel is rakta tele kapitány az asztal igencsak csekély üres részét az előző két másodpercben.
- Hát ez meg mi? -és már nyúlt is volna a méretes ajándékkupachoz, amiben rengeteg szív alakú bonbon, csoki, néhány szintén szív alakú képeslap és egy bekeretezett kép volt -mindez egy vörösre festett, rózsaszín szalagokkal és egyéb cukiságokkal dúsított giccsparádéban... öhm, akarom mondani kosárban. De Hitsugaya rákiabált.
- Csak semmi nézelődés!
- Na de taichou! Mégis mi ez? -nézte végig a csomagot a hadnagy. -Csak nem nekem küldte valamelyik hódolom?
- Ez az új munkád. -jelentette ki tömören Hitsugaya.
- Munkám? -csodálkozott Rangiku, de aztán felcsillant két szép kék szeme. -Ne mondja meg taichou, kitalálom. Ugye ezt szíve választottjának kell elvinnem?
- Úgy gondolom, a szemetes még távolról sem a szívem választottja. -mondta a kapitány azon a jól ismert, morcos hangon. -Dobd ki ezt, aztán gyere vissza dolgozni.
- Sajnos ez nem fog menni. -dőlt hátra fölényesen Matsumoto. -Ha most kiesek a szigorú napi munkatervemből, legközelebb csak holnap fogom tudni folytatni.
- Munkaterv, mi? -nézett végig Hitsugaya a hadnagyán egyik fagyos pillantásával.
- De ha a kapitány úgy ragaszkodik hozzá, felborítom érte az egész napomat. -tért ki a következő mondatok elől Rangiku, megragadta a kosarat és következő szempillantásban már az utcán rohant, és mikor befordult az első sarkon, egy kiáltást hallott.
- MATSUMOTO!
Úgy döntött, hogy a legtávolabbi szemetest választja. Fordult pár sarkon, aztán oda is ért. Már nagyon furdalta kíváncsiság, mi is van abban a kosárban, ezért gyorsan felment az egyik háztetőre, és kivette bekeretezett képet. A keret vörösre volt festve, s a kép nem volt egyéb, mint egy arckép Hitsugaya Toshiroról, és egy ismeretlen lány kivágott arcképe, ami ügyesen úgy volt elhelyezve, mintha meg akarná csókolni a tizedik osztag kapitányát. Viszont az az ismeretlen lány nem is volt annyira ismeretlen Rangiku számára. Az a lány Saruwatari Aneko, a tizedik osztag újonnan érkezett tizennyolcadik tisztje. Matsumoto is ott volt, amikor kinevezték tisztnek. Már akkor sem volt neki szimpatikus a lány.
Saruwatari Aneko szegről-végről nemesi származású, amire nagyon büszke. Családja a titkos mobil alakulatnak készít fegyvereket. Ő maga egy éve végezte a Shinigami Akadémia első két évét, de nemesi származása révén már most is bevehették a Gotei 13-ba. Fél éve szolgált a tizenkettedik osztagban, mint tizenhetedik tiszt, aztán a főkapitány átpaterolta a tizedikbe.
Rangikunak a külseje nem igazán tetszett, véleménye szerint a lány nagyon átlagos kinézetű. Magasabb volt, mint Hitsugaya, de alacsonyabb, mint Hinamori. Körülbelül tizenegy-tizenkét évesnek nézhetett ki, ugyanakkor szép idomokkal áldotta meg a sors. Formás test, szép, ugyanakkor teljesen átlagos arc. Barna, hatalmas és kislányos szemei voltak, hátközépig érő barna haja, és egy fura bőrpánt a nyakán.
A hadnagy észrevette, hogy a kislány már első pillanattól kezdve oda meg vissza van újdonsült kapitányáért. Egy délután alatt mindent ki is derített róla, ami hivatalosabb iratban szerepelt.
Száz szónak is egy a vége, Rangiku nem igazán kedvelte a kistisztet. Na de ugorjunk át egy másik ajándékra, mondjuk egy képeslapra. Matsumoto mindegyikben nyálas, szerelmes idézeteket talált, biztos valamelyik őskori drámából. Ezeket tényleg kukába valónak találta, hát egy jól irányzott dobással a szemetesbe juttatta az ajándékokat. Egy bonbont azért megtartott. A kedvenc csokija volt benne, de igen drága mulatság egy ilyen édesség megvásárlása.
Elhatározta, hogy meglátogatja Hinamorit, hogy beszámoljon neki az iménti eseményekről.
Szerencsére az ötödik osztag alkapitánya nagyban lustálkodott az egyik tetőn.
- Szia Hinamori! -köszöntötte vidáman Rangiku.
- Rangiku-san! -mosolygott rá a lány. -Gyere, üljél le! -és arrébbcsúszott, hogy helyet adjon Matsumotonak -igen, mint tudjuk, a tetők oly' népesek manapság, hogy arrébb kell csúszni, hogy elférjen valaki. Még akkor is, ha senki más nincs rajta.
- Képzeld, a kapitánynak hódolója akadt. -vigyorgott a szőke. -Tőle van a csoki. -és megbontotta a bonbont. -Kérsz? -kínálta meg Hinamorit, amikor már elfogyasztotta az első csokit.
- Aha, köszönöm szépen. -fogott belőle a megkínált. -Hitsugaya-kunnak hódolója van? Ki? -nézett ki a vastag sálja mögül Hinamori-fukutaichou.
- Az új tizennyolcadik tisztünk. Saruwatari. -felelt Matsumoto. -Még csak egy kislány.
- Saruwatari? Hm... és mióta van a Gotei 13-ban? -tűnődött a barna hajú lányka.
- Úgy fél éve.
- Csak nem...? Aneko-chan? -lepődött meg a saját felfedezésén a vastagsálas kisasszony.
- Ismered? -Rangiku szintén meglepődött.
- Igen, persze, én vizsgáztattam. Az összes iskolai évét két évbe sűrítették, és ezért egy vizsgáztató csoportot is csináltak csak neki. -magyarázta a kontyos.
- És te ott voltál. -állapította meg a tizedik hadnagy. -És ez a Saruwatari adott a kapitánynak egy egész kosár ajándékot.
- Tényleg? -húzta fel a szemöldökét Csipkerózsika.
- Ühüm. -bólintott a dúskeblű hölgy. -Én épp szorgalmasan dolgoztam, amikor a kapitány beállított azzal a kosárral, hogy dobjam ki. És én, mint önfeláldozó hadnagy abbahagytam azt az élvezetes munkát, és kidobtam. És ezt muszáj volt elmondanom neked.
- Tényleg, most hogy mondod, volt nálam Aneko-chan, és azt mondta, hogy a tizedik osztagba került. Hogy ez hogy nem jutott eszembe! -nevetett Momo, aztán az órájára nézett, és kapkodva állt fel. -Te jó ég, már ennyi az idő? Miért nem szóltál, Rangiku-san? Na mindegy, nekem kellett volna tudnom. -darálta, miközben hajszalagját kergette a levegőben, ami láthatóan nagyon élvezte, ahogy Hinamori szaladgál, nem akarta visszaadni. A szalag messzire repült a szférában. -Heh, ettől is megszabadultam. -nevetgélt zavartan. -Már vagy húsz perce kések az osztagomtól. Ez az óraátállítás! Még mindig nem szoktam meg... - indulásra készen állt.
- Héj, Hinamori! Ugye tudod, hogy holnap... - direkt nem fejezte be Rangiku, kíváncsi volt Momo reagálására. Az megfordult és ragyogó arccal felelt.
- Persze.
Matsumoto szaftosabbra számított, de azért megbékélt.
- Hát akkor majd találkozunk holnap! -köszönt el a szőke. Hinamori is elköszönt, majd a következő pillanatban már a tetőkön ugrált. Rangiku is úgy döntött, hogy ideje máshová mennie. Nap közben vagy szakézott, vagy beszélgetett.

Este nyolc körül tért vissza az irodába, ahol nagy meglepetésére kapitánya már kitöltött jelentésekkel és iratokkal várta. De csupán azért várta, hogy aztán kiossza a büntetést.
- Plusz egy hét papírmunka. -mondta ridegen, mikor Matsumoto belépett az ajtón. A lány megtorpant, s ez a mondat úgy hatott rá, mintha szíven döfték volna.
- Na de taichou! -panaszkodott. -Csak egy napig voltam távol.
- De nekem kellet megcsinálnom mindent. -válaszolt egyszerűen Hitsugaya. Hadnagya helyet foglalt a díványon, majd elkezdte majszolni a maradék bonbont.
- Mindig engem ver a sors... - motyogta közben, aztán eszébe jutott, hogy megkínálja a kapitányt. Hátrafordult, felkönyökölt a díványra, és nyújtotta felé a bonbonos dobozt.
- Taichou, ez az Öné. Kér? -pislogott nagyokat Hitsugayara.
- Matsumoto... - morgott idegesen, és úgy döntött, ideje lenne egyszer kipihenni magát, ezért kiviharzott az irodából egyenesen a szobájába.

Ott kinyitotta a teraszra az ajtót, leült a beton szélére, hátát a tetőt tartó gerendának támasztotta, és becsukta a szemét. Megnyugtatta ez a friss levegő. Végre nem kell a papírokkal törődnie, vagy Matsumoto büntetésével, hanem végre semmire sem kell gondot fordítania.
Zuhanás a mennyből a pokolba, érezte, hogy valami csiklandozza az arcát. Egyből felnyitotta a szemét, kezével leszedte arcáról a tárgyat. Egy hajszalag volt az. Végigsimított a puha anyagon, és Hinamori Momo reiatsuját érezte rajta.
- Ez Hinamorié... mit keres ez itt? -kérdezte magától. -Majd elviszem neki. Nem, majd érte jön. -a mi kedvenc kapitányunknak, bármekkora zseni is, eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy Hinamori nem épp itt keresné elveszett szalagját, így nyugodtan becsúsztatta a haorija egyik rejtett zsebébe.

- Aha, szóval így állunk, mi? -harsogta kihívóan az osztag tizennyolcadik tisztje, aki történetesen ennek a történetnek a hátráltatója, negatívuma, fekete báránya és még sorolhatnám, mije. Ő a kapitányi kert végéből bámulta szívszerelmét egy olyan távcsővel, ami nemcsak a képet, hanem a hangot is tökéletesen közelíti, így mindent hallott, amit Hitsugaya mondott. -Sejtettem... Hinamori-san Toshiro-kun gyerekkori barátja, így mindketten szeretik egymást, de nem mindegy, hogy barátságból még mindig, vagy már nem. -itt színpadiasan sóhajtott egyet. -Hjaj, ezek a gyerekkori barátok! -elemelte szemétől a távcsövet, és szemét forgatta. -Mindig veszélyes szerelmi vetélytársak... Hi-na-mo-ri-san -suttogta szótagolva riválisa nevét, oly' ártatlanul gyilkos hanglejtéssel, mint egy őrült pszichopata -, le foglak győzni.